Hosszú gondolkodás és tervezgetés után egy ideje megszületett bennünk a döntés, hogy felszámoljuk a farmocskánkat, mielőtt túlságosan elköteleznénk magunkat. Ennek egyetlen oka van: Komolyan gondoljuk, hogy valamikor majd saját kis gazdaságunk keretében állattartással illetve élelmiszer termeléssel szeretnénk foglalkozni. Ehhez azonban rengeteg munka, idő és pénz kell. Jelenleg még nem jött el számunkra az ideje ennek. Természetesen eleinte, tapasztalat és komolyabb távlatok nélkül, pusztán hobbi célból hosszabb távra terveztünk a kecskékkel, de a jelenlegi gazdasági körülmények között, józanul gondolkodva arra jutottunk, hogy csak teljes erőbedobással tudunk foglalkozni az állatokkal, vagy sehogy. Lehetőségeink komplett gazdaság fenntartására jelenleg nem elegendőek, hobbinak pedig luxus. Az elmúlt bő kilenc hónap alatt rengeteg tapasztalatot és élményt szereztünk. Három kiskecskénk sok mindenre megtanított bennünket, miközben mindent megtettünk annak érdekében, hogy minél kényelmesebbé és kellemesebbé tegyük számukra a környezetüket. Rendkívül értékesnek tartjuk ezt az időszakot, mert egy számunkra teljesen új világot ismertünk meg. 

Megosztjuk hát utolsó napunkat a kecskékkel:

A reggel természetesen az immár szokásos, a megtépázott szénabála melletti heverészéssel indult. Igen, arany életük volt nálunk. Szó szerint a kajában hemperegtek. Nem tudom, akkor is begurítottam volna-e nekik a bálát ha nem tudtam volna, hogy már nem fog kelleni. Mindenesetre mivel bőségesen kaptak szemestakarmányt és zöldséget, a szénát alig fogyasztották. Így jócskán számításokon alul fogyott a széna, nem lett volna kár érte egyébként sem. Az már más kérdés, hogy komolyabb állattartók jobban kiszámolják és gazdaságosabban adagolják a takarmányt.


Lépni sem lehet anélkül hogy a kecskék ne figyelnének árgus szemekkel. Hihetetlenül kíváncsi és értelmes jószágok. Mindent figyelnek, észrevesznek és megtanulnak.

A kis tálka szemestakarmány minden reggel úgy tűnik el a szájukban, mintha porszívóval szippantanák fel. Bármennyi szénát és zöldséget kapnak, a szemestakarmányt mindig úgy zabálják, mintha éheztetve lennének. Persze az eszetlen zabálás közben a fele a földre kerül. Érdekes módon a szemetakarmányt annyira szeretik, hogy ilyenkor képesek félretenni a kecskék híres finnyásságát és felszedegetik a szemeket a földről.

Végül megjött a következő gazdájuk szép piros furgonnal. Könnyedén betessékeltük őket a raktérbe. Bár jó rég voltak megkötve, miután nyakörvükre csatoltuk a pórázt, meglepő módon készségesen sétáltak mellettünk. Könnyebb volt vezetni őket, mint a kutyákat, akik mivel nincsenek pórázhoz szokva, inkább eldobják és húzatják magukat. Búcsút vettünk hát kis jószágainktól. Szerencsére gondos, állatszerető családhoz, több kecske közé kerültek, így nyugodt szívvel engedtük őket útjukra.

A művelet közben, hogy ne legyenek láb alatt, az ebeket a kis rácsos kennelbe zártuk, ahová kilenc hónappal ezelőtt a kiskecskék is érkeztek. Volt ám csaholás dögivel, szerencsére a drótkerítés kitartott. :)

A jószágok elmentek. Nehéz szívvel néztünk végig az üres karámon. Hihetetlen, hogy pár szemtelen kecske mennyire be tudja lopni magát az ember szívébe.

A kis mocskos szőrcsomók itt maradtak. A fagyok miatt az óljuk ajtaja elé lógattam különböző anyagokat, amiket persze miszlikre aprítottak. Nekik is keresünk új gazdit, akinél remélhetőleg hasonló gondtalanságban élhetnek.

Furcsa kettősség van bennünk: Egyik részről fáj a szívünk az állatok miatt, másfelől tudjuk, hogy ez is csak egy azon döntéseink közül amelyek oda is vezettek, hogy egyáltalán állataink legyenek. Ha minden jól alakul, néhány év múlva, ha anyagilag is megalapoztuk terveinket, ott folytatjuk ahol abbahagytuk.

Addig is reméljük, ez a kis napló érdekességként, ötletkeltőként szolgál kedves olvasóinknak.

Ha összegezni szeretnénk tapasztalatainkat, gondolatainkat, csak annyit mondhatunk: Kecskéket tartani egy nagyon tiszta, egészséges, természetközeli és lelkesítő életforma, ami nagyon hiányzik a mai emberek életéből.

Régóta napi rutin, hogy egy fej káposztát szétdobok a jószágok között. Van amikor répa, zeller, alma, paradicsom és egyéb nyalánkság is jut nekik, de a legtöbbször káposzta, csupán az ára miatt. Nem unták meg, sőt egyenesen imádják.

Annyira agresszíven tudnak nyomulni a kaja után, hogy ha nem a villanypásztoron túlról adogatnám nekik, bizony a nyakamban lennének. 

Tudom, unalmas már a sok heverésző kecskés kép, de ezt nem bírtam nem lefotózni. Először azt hittem, Sanyinak annyi. Persze fityfenét. Egy pillanattal azután, hogy kiléptem az ajtón, már a karám szélénél mekegtek mind a hárman a kaja után.

A szénabála a kecskeközösség központi helyszíne lett. Amikor épp nem tépkedik ki belőle a szénát vagy próbálnak felmászni rá, akkor a körülötte szétszórt friss szénán heverésznek.
Megint csak az jut eszembe: "De lennék kecske nálunk..."

Legalábbis a kecsókat nem tartja vissza abban, hogy szétbombázzák a szénabálát.
A beharangozott, világvégi havazásból eddig ugyan csak valami gyöszös, fehér fátyol jött össze, de még ha térig is kellene gázolniuk a hóban, sem hiszem, hogy zavartatnák magukat a jószágok. Ami a szénát illeti, persze soha nem az kell, ami az orruk előtt van, hanem minél magasabból, minél nagyobb csokorban kell kiszaggatni, hogy csak úgy hulljon a földre kupacba, ami persze már csak alomnak jó. Ha spórolni akarnék a szénával, bizony nem szabadna így ráengednem őket.

Ezek a szerencsétlen jószágok vagy túl keveset esznek, vagy túl sokat. Mint ahogy azt korábban írtam, állítólag 1 kecskének 1 szénabála 1 télre elég. Ez a három éhenkórász egész télen ezidáig még 1 teljes bálát sem fogyasztott el, pedig mindig teleraktam az etetőjüket és annak is nagy részét a földön szórták szét. Ránézésre nem tűnik úgy, mintha az éhhalál küszöbén lennének. Persze a széna mellett minden nap kapják a szemestakarmányt illetve a kiadós mennyiségű zöldséget, így nem csodálom, hogy a szénára nem is nagyon fanyalodnak rá. Mivel az előre eltervezett szénakvótához képest ilyen takarékosak voltunk, gondoltam egyet és az egyik szénabálát, ami egész eddig a többi mellett szépen letakarva pihent, fogtam és begurítottam a karámba, hogy hadd szórakozzanak vele. Lett is ám nagy meglepetés, ugrabugrálás és szemek meresztgetése. Tisztára olyan érzés, mintha egy játszótérre a gyerekcsapat közé betolatna egy IFA és leborítana egy platónyi édességet. :)

Hogy mi játszódhat le a fejükben, azzal kapcsolatban Kriszti rátapintott a lényegre:
"Az oké, hogy meg lehet kajálni, de mi a frászkarikáért nem lehet felmászni a tetejére?" :)

Reggeli hangulatkép januárban hó nélkül... Amíg a lányok a pici növénykezdeményeket rágcsálják, addig Sanyi a már amúgy is kéregtelenített, kis fácskát amortizálja tovább. Ahogy így felágaskodik és nekilódul a fának, látszik csak igazán, milyen zömök bakkecske lett belőle. Lassan vigyázni kell vele, mert néha dominanciáját fitogtatja, amit nem szabad hagyni. Bántani nem akarom, bár azt mondják, a makrancos bakkecske csak a verésből ért. Hallottam egy olyan módszert is, miszerint nyakon kell önteni egy vödör vízzel, ha makrancoskodik. Ez jobban tetszik, bár nem mindig járkál az ember vödör vízzel a kezeügyében. :) No meglátjuk. Egyenlőre még csak "kóstolgat"...

Mivel holnap karácsony, arra gondoltam, kicsit kényeztetem a jószágokat. 1 nagy fejeskáposztát, 2 közepes kelkáposztát és egy kiló répát osztottam szét közöttük a villanypásztoron keresztül. — Erre azért van szükség, mert ha bemennék közéjük zöldséggel a kezemben, rövid időn belül mindhárom a nyakamban lenne, vagy pedig én a földön. — Tolták is befelé a kis éhenkórászok, de persze megelégedni nem hajlandók semmivel. Miután elfogyott a lakoma szemtelenül bámultak rám, mintha nekem szegeznék a kérdést: Na mi van, nincs több?

A lakoma után a napi rutin szerint langyos vizet öntöttem a vödrükbe és szénát hordtam be az etetőjükbe. Ezután furcsa dolgot vettem észre: Sanyi lehajtott fejjel lökdösött. Jó erősen. Mintha mindig közém és a lányok közé akart volna kerülni, folyton elém ugrott. Amikor el akartam taszítani magamtól, mind a négy lábával nekem feszült. Mókás volt a dolog, mert egy-egy jó lökéssel odébb taszajtottam, de kicsit aggódom is, mert ha durvulni kezd és nagyobb korában felöklel, abból baj lehet. Eddig kezeskecske volt, remélem ez valami időszakos makrancosság, mindenesetre, ha folytatja, akkor elejét fogom venni a taszigálós kedvének.

Már egy ideje eszemben volt, hogy ideje volna egy általános pedikűrt eszközölni a jószágokon, nehogy baj legyen a lábukkal, de tartottam tőle, nem tudtam, hogy fogjak hozzá. Ma igen szép, napsütéses idő volt. — Ez felemás érzés, így karácsony előtt egy héttel. — Krisztivel nekiugrottunk a műveletnek. Néhány 5 literes flakonban meleg vizet vittünk a kertbe, majd előkészítettem a szerszámokat: egy oldalcsípőfogó, egy körömkefe és egy tompa végű, nagy csavarhúzó. Mivel semmi tapasztalatunk nem volt, Terikével kezdtünk mivel az utóbbi időben ő lett a legnyugodtabb. — Valószínűleg Sanyi sikeresen ugrotta meg, mert azt mondják, a vemhesség alatt lenyugszanak. — Amíg Kriszti egy vödörből répával és salátával tömte, addig én a körömkefével a lábát csutakoltam és a csavarhúzóval kikotortam a patájából a szmötyit, mígnem előtűnt a fehér talpbőr. — Mindnek szép, egészséges lába van, ennek igen örültem. — Az oldalcsípőfogóval óvatosan levágtam az élő részen túllógó körmöt. Gyakorlatilag ugyanaz a művelet, mint a fürdőszobai körömvágásnál, csak más az alakja. Ha egy kicsit odafigyel az ember, szinte nem is lehet belevágni a húsba.


Az előtte és utána állapot egy kicsit közelebbről:

Mivel még soha nem csináltunk hasonlót, egyértelmű, hogy az eredmény szakmailag teljesen szabálytalan. Egy gyakorlott állattartó kivette volna a kezemből az oldalcsípőfogót a kecskével együtt és szerencsétlen állat patájának jó részét eltűntette volna. Én most inkább megelégedtem pár milliméter ráhagyással, minthogy véletlenül belevágjak a talpukba.
Érdekes módon a lányokkal igen könnyű dolgunk volt. Terike szép nyugodtan tűrte a procedúrát, Sárika mohón tolta befelé a zöldséget, de Sanyi teljes pánikban volt. Persze a vödör káposztalevél az ő figyelmét is lekötötte egy darabig, de tartottam tőle, hogy oldalba bök a szarvával, mert igencsak hadonászott és kétszer ki is ugrott a kezeink közül. Hősies küzdelmek árán azonban az ő lába is le lett ápolva és büszkén ugrált vissza a karámba a lányok közé. Ezzel jó időre letudtuk a lábápolást. Mivel folyamatosan szabadon szaladgálnak, kopik a körmük így ha minden igaz, elég lesz legközelebb jövő nyáron nekiesni. Persze figyelni fogjuk a lábukat, hogy legközelebb ne nőjön meg ennyire. Most már van tapasztalatunk. — Bár legközelebb már nagyobbak lesznek.

Az utóbbi napok folyamatosan fagyos időjárása nyomott hagyott a villanypásztoron. Csapadék ugyan nem volt, de a ködös, párás levegő miatt eljegesedtek a szigetelők. Egy helyen még át is húzott a feszültség. Ezt onnan tudtam megállapítani, hogy halk pattogás hallatszott, így egy kis bottal lekotortam a jeget a szigetelőkről.

Időnként egyébként is körbe szoktam járni a villanypásztor vonalát, hogy minden rendben van-e, de esős, fagyos és havas időben különösen fontos rendszeresen végignézni a zsinegeket.
Sári és Sanyi tisztes távolságból figyelte az ügyködésemet. Míg Sanyi árgus tekintettel figyelt, Sári a nyári tűzrakóhely maradványait kutatta át, némi harapnivaló után. A szívem is megszakadt volna értük, ha nem tudnám, hogy nincs fél órája, hogy három nagy káposztát és egy kiló répát dobtam szét közöttük.