Elvileg két méterenként ildomos a kerítésoszlopokat elhelyezni, ezért mi is így tettünk. Plusz-mínusz 10 cm pontossággal, mivel a földben kanyargó vastag gyökerek igencsak megnehezítették a dolgunkat. 25-30 cm mély gödröket ástunk melybe bősz vízmértékezések közepette levertük az oszloptalpakat, majd belecsavaroztuk a gerendákat. A gerendák nem egyforma hosszúak, nem is mind egyenes, de legalább nagyjából sikerült mindet "vízbe" állítani. Ami mondjuk a kutyát sem érdekli majd, de legalább jól éreztük magunkat közben, hiszen sikerült ismét egy szép napos időt kifogni. Bár a gyakori eső jelen pillanatban kedvezhetett is nekünk, hiszen elég laza volt a talaj az ásáshoz.

A hét kis "egerünk" alighanem a legtöbbet fotózott kutyapalánták a földön. Szegénykék mocorognak, hömpölyögnek forgolódnak, mi meg nem győzzük Nanával megküzdve kivenni az ólból, agyonédesgetni majd visszagurítani őket testvérkéikhez.

 

Abszolút amatőr módon — és mivel nem szeretnék betonozással pepecselni — úgy terveztem meg a kerítést, hogy leüthető oszloptalpakra szerelt fagerendák fogják tartani a kerítést. 7x7cm-es, 1,5 méter hosszú akácfa gerendákat és ugyancsak 7x7cm-es, és 60 cm hosszú szárú leüthető oszloptalpakat vásároltam.

Mivel a gerendákat a stabilitás érdekében kénytelenek vagyunk valamennyire a földbe leásni, gondoskodni kell róla, hogy ne korhadjon el a föld alá eső rész. Még nagyapám telkén láttam az ősi és jól bevált megoldást, miszerint a karókat vagy gerendákat amiket a földbe leásnak, előbb tűzben szenesre égetnek majd eloltanak. Ez a szenes réteg akár évtizedeken keresztül megvédheti a fát a földben. Úgy kalkuláltam, hogy kb. 25 cm-t ássuk le a gerendákat, tehát 50 cm hosszan kéne a fát megégetni. Hogy nagyjából jól nézzen ki, lemértük az 50 cm-t a gerendákon és alufóliát tekertünk rá, majd tűzbe tartottuk. Ha kellően lobogott a tűz, akkor pár másodperc alatt feketére égett a gerenda felülete.

Kb. 2-3 perc alatt körbeégett egy-egy gerenda. Mivel biztosra mentünk, és mivel az égetés folytán a gerenda pár mm-t veszített vastagságából, ugyanilyen vastagságban Bitugéllel kentük be a szenes felületet. A Bitugél sűrű, bitumenes massza, amit spatulával egyszerűen felhordhatunk bármilyen felületre.


Így már (majdnem) biztosra vehetjük, hogy a földben jó pár évig nem rohad el a fagerenda.
Szerencsére szép napsütéses napot fogtunk ki — ami ezen a nyáron igen ritkának bizonyul — és gyorsan megszáradtak a gerendák.

A hátsó kert szomszédhoz tartozó kerítése, ahogy már korábban is említettem, teljesen tropa volt. Annak idején teljes jóhiszeműséggel készülhetett és az évek során toldozgatták-foltozgatták, de mára már egyáltalán nem képes betölteni feladatát. A szomszéd természetesen nem ellenkezett azellen, hogy felújítsam. Egy régi osztálytársam vendégeskedik nálunk a héten így nyaralás közben pihenésképpen nekiálltunk kerítést szerelni. Hát nem szuper kikapcsolódás? :) — A kerítés annyira rozoga volt, hogy eleinte azt sem tudtuk hol álljunk neki.


Pár órányi vandálkodás, tépkedés, törés-zúzás és kisebb-nagyobb bodzafák kicsavarása után megtisztítottuk a terepet. És egy zsineggel kijelöltük az új kerítés vonalát. A gizgaztól, a korhadt karóktól és rozsdaette drótkerítéstől megszabadított nyomvonal látványa szívmelengető. :)


 

Móric és Nana sikeres fúziójából 7 ennivaló csöppség született. Nana kikerekedett hasát látva nem ért minket váratlanul a dolog, így számítottunk a kiskutyákra. Mégis nagy meglepetés volt, mikor tegnap este hazaérve hangos "cincogás" ütötte meg a fülünket. Először csak öt, de ma reggelre már hét porontyot találtunk. — Állítólag természetes dolog, hogy az utolsó kiskutyák világrajötte között között több óra is eltelhet.

Mesébe illő módon a hét csöppségből hat Nanaa-forma fekete puli lett, egy pedig egy az egyben Móric. Nem is kell mondani, hogy ő a kedvenc, de a többit is szívesen megzabálnánk egy kis majonézzel. :) Sajnos ennyi kutyát nem fogunk tudni megtartani, így ajándékozás lesz. Az ismerősök végigkérdezése után valószínűleg kivisszük őket az egyik közeli piacra simogatni és ha látunk értelmes családot, akik szeretnénk kiskutyát, akkor odaadjuk. Ez persze majd akkor lesz aktuális, ha már elválaszthatók lesznek a mamától, addig dédelgetjük őket.

Móric különös ízléséről tett tanúbizonyságot az elmúlt hetekben. Mivel már elég jól megszokták egymást, néha összeengedem a kecskékkel. Nem kergetik ki egymást a világból, csak néha meg-meg ugranak egy-egy hirtelen mozdulatra. Móric azonban a kecskék "területén" a fűben szaglászva időnként felkap egy-egy kecskebogyót és olyan jóízűen elrágja, mint a kisgyerekek a drazsét. Hogy ez normális-e vagy csak ilyen perverz kutyám van, nem tudom. Azt sem tudom, engedjem-e vagy tiltsam-e neki. Bár ez utóbbi bajos lenne, hacsak egyszerűen nem engedem őket össze. Ilyenkor azonban Móric koma keserves vonyításba kezd, mikor a hátsó kertben a kecskéket pesztrálom. Elvégre ő az első számú házikedvenc.

Mivel Sanyira rájöttek a kangörcsök, különválasztottam Sárikától, és Teri mellé zártam éjszakára. Szegény Sárika ezt igen nehezen viselte és az esti bezárás után éktelen sírásba kezdett, amiről hátul Sanyi és Teri párban kontrázott, így ékes mekegéskoncertet hallhattunk az elmúlt pár estén. Éjszakára persze elnyugodtak, de addigra már az idegeimen citerázni lehetett volna, így úgy döntöttem, üsse kő, visszamegy Sári Sanyi mellé. Így nyugi van. Terinek úgy látszik, mindegy. Valószínűleg az lesz, hogy több "rekeszre" osztom majd a nagy kennelt így együtt is lesznek és nem is. Ez a terv is megy a "teendők" már eleve hosszas listájára...

Nem kis erőfeszítésbe került, de egy szénabálát és egy szalmabálát a hátsó kennel mellé gördítettünk. — Így este érzem is húzódni néhány tagomat. — Közben arra lettem figyelmes, hogy Sanyi aki eddig szép nyugodtan elvolt a lányok mellett, most igen offenzív módon közeledik feléjük. — Értsd: jól meghágná őket. — Most körülbelül négy hónapos és úgy tűnik, elérkezett az idő, hogy Sanyi elkerüljön Sári mellől, aki még kicsi ahhoz, hogy részt vegyen ilyen légyottokon. Sanyi már viszonylag szépen kijön Terivel, — nem öklelik halálra egymást — így a hátsó kennelbe zártam őket éjjelre, míg Sárika egyedül az elülső kennelben tért nyugovóra. Mindkét kennelt szépen kitakarítottam és a friss szalmával vetettem meg, de Sárikát ez nem vígasztalta. Magánya miatt folyamatosan éktelenül mekegett. Szándékosan nem mentem ki hozzá pátyolgatni őt, nehogy megszokja aztán elvára, fenyíteni meg pláne nem, mivel állítólag a kecskéknél nincs hatása, csak rosszabb lenne. A módszer bevált, estére lecsillapodott. Szépen meg fogja szokni.

Vidéki szokás, hogy a legforróbb nyári napon is néha a téli zimankóra gondol az ember. Akkor már nem lesz mit legelniük a jószágoknak, viszont a mezőn most burjánzik a takarmány és a fű. A kombájnos bácsik, ezt szépen levágják és bálákba hajtogatják, amit aztán a hozzánk hasonló hobbi-gazdálkodók jó pénzért megvesznek. Így tettem én is, hiszen már fogytán volt a kertben vágott fű, amit a jószágok alá — és elé — raktam.



4 db 130x150 cm-es, 400 kilós szénabálát vettem, aminek darabját 5000 Ft körüli áron lehet kapni — és én pont ennyiért is kaptam — emellett még két ugyanekkora szalmabálát is, amit már 2-3 ezer forintért az ember után hajítanak. — A Toldi Mikósok:)

A hozzám hasonló laikusoknak most tisztáznám a dolgot:
Széna = Levágott és megszárított fű, amit a jószágok esznek.
Szalma = A különböző gabonafélék (búza, árpa stb.) cséplés után visszamaradt szára, amit a jószágok alá tesznek. — A kecskék persze, mint mindent, ezt is megcsócsálják amíg tiszta.

Bizony nem volt egyszerű, mire megjegyeztem. A következő rímes mondatot találtam ki: "A szalma megy a kecske alá a széna pedig elé." Így aztán már egyértelmű számomra dolog. Remélem, a kecskéknek is. :)

Annak idején, mikor gyerekként vidéken nyaraltam, hatalmas élmény volt a mezőn összehordott szénabálákra felmászni, ugrálni. Nem kisebb öröm most, hogy ezek a hatalmas bálák itt a kertben csücsülnek az ember újraélheti gyerekkorát. Persze most már, durván két évtizeddel később már nem megy olyan könnyen és talán nem  is áll jól a szénabálákkal ökörködés — szó szerint — de szerintem néha mindenki megadhatja magának az élményt, hogy gyerek legyen. Ettől eltekintve természetesen a legjobban a kecskék fognak örülni, akiknek lesz mit csócsálni és lesz mire feküdni a télen.

Létezik itt egyébként egy 1-1-1 szabály: állítólag egy szénabála egy kecskének egy télre elég. Azt hiszem, igencsak "feltápoltam", ennek jó ideig ki kell tartania. Meglátjuk. A következő adagnál már lesz tapasztalatunk etéren.

Mivel még nincs karám, csak rozoga kerítés, nem engedhetjük el a kecskéket, de igen nagy mozgásigényük van, így megesett rajtuk a szívem és a következőt találtam ki: amíg a kertben teszek-veszek elengedem őket úgy, hogy nyakukban lóg a kötelük, így meg tudom fogni őket még akkor is ha netán el akarnának szaladni előlem. Kötél nélkül nehéz volna nyakörvön ragadni őket, ha elszaladnak, de így elég csak a kötelüket utolérni, elkapni, vagy rálépni, és vége vége a menekülésnek. Mivel igen jól megszoktak minket és magukhoz engednek, nincs szükség a 4-6 méteres kikötős kötélre, ezért vágtam nekik szintén 6mm-es hajókötélből 2 m-es pórázokat, amikkel már szabadabban rohangálhatnak. És teszik is. Néha igen nyakatekert akrobatamutatványokat mutatnak be. Ugrálnak, szinkronban rohannak, egymásnak esnek, majd tovább rohannak... Ilyenkor mindig rácsodálkozom, micsoda életerős, mozgásigényes jószágok ezek. És érdekes módon mindig egy kupacban vannak. Eddig legalábbis nem rohantak szét a szélrózsa irányaiba, hanem mindig szépen együtt rohantak a kert végéből előre aztán vissza. Talán ez a szerencsém, különben leizzadnék, mire összeszedem őket. A szabadságnak azonban ára van, ugyanis egy percre sem hagyhatom őket felügyelet nélkül, mert a sok gizgaz mellett tuti, hogy a sövényt vagy a bodzabokrokat kezdik csócsálni, vagy épp bemásznak a kerti szerszámok közé. A móka végén aztán kelletlenül húzatják magukat vissza a kennelbe, de egyenlőre ez van, ennek is örülni kell.