Felkelés után immár első utam rögtön a kertbe vezet, hogy a kennelből kihajtsam a jószágokat legelni a kertbe. Egy kis kutyapórázt kötök a nyakukba és azzal vezetem ki őket a helyükre, ahol a fához rögzített kötelet csatolom a nyakukba. Ez a procedúra szó szerint huzavonával jár: Sárika huzatja magát, nem akar arra menni, amerre én akarom. Vagy lecövekel, vagy egyszerűen eldobja magát. Sanyi a másik véglet: nem enged a közelébe, művészet elkapni, de ha sikerül és ráteszem a pórázt, akkor fut amerre lát és húz magával. Persze mindig abba az irányba fut, amerre nem vagyok, tehát valamelyest tudom irányítani azzal, hogy mindig abba az irányba lépek mögé, amerre nem akarom, hogy menjen.

Miután mindkettő elfoglalta a helyét, nagyjából elvannak egész nap, csak időnként nézek rájuk, nem-e tekerték fel a kötelet a fára. Többnyire de. Ilyenkor kiszabadítom őket. Mivel a fák árnyékot vetnek, nap is, árnyék is jut nekik. Minden reggel teszek ki nekik egy kis vizet, amit nemigen isznak, viszont jó trükk egy kis sót tenni a vízbe. Úgy azért bele-bele kortyolnak.

A reggeli kihajtás után még a kennel padjáról lesöpröm az éjszakai (szennyes) almot, majd egy vasvillányi frisset egyengetek el rajta.

Sötétedés felé a reggeli program fut vice-versa, azaz visszaterelem őket a kennelbe. Ez kicsit könnyebben megy. Lehet, hogy a kennelt jobban szeretik? Talán azért lehet, mert bár kisebb a helyük, de legalább nincsenek megkötve.

A kennelben aztán egy műanyag tálba adok nekik a takarmányból, amit rendre bebifláznak. Csak úgy ropog a foguk alatt. Ezután elpillednek és elfoglalják helyüket a padon a friss almukban. Épp hogy csak nincs kinyalva a seggük. :)