Hosszú gondolkodás és tervezgetés után egy ideje megszületett bennünk a döntés, hogy felszámoljuk a farmocskánkat, mielőtt túlságosan elköteleznénk magunkat. Ennek egyetlen oka van: Komolyan gondoljuk, hogy valamikor majd saját kis gazdaságunk keretében állattartással illetve élelmiszer termeléssel szeretnénk foglalkozni. Ehhez azonban rengeteg munka, idő és pénz kell. Jelenleg még nem jött el számunkra az ideje ennek. Természetesen eleinte, tapasztalat és komolyabb távlatok nélkül, pusztán hobbi célból hosszabb távra terveztünk a kecskékkel, de a jelenlegi gazdasági körülmények között, józanul gondolkodva arra jutottunk, hogy csak teljes erőbedobással tudunk foglalkozni az állatokkal, vagy sehogy. Lehetőségeink komplett gazdaság fenntartására jelenleg nem elegendőek, hobbinak pedig luxus. Az elmúlt bő kilenc hónap alatt rengeteg tapasztalatot és élményt szereztünk. Három kiskecskénk sok mindenre megtanított bennünket, miközben mindent megtettünk annak érdekében, hogy minél kényelmesebbé és kellemesebbé tegyük számukra a környezetüket. Rendkívül értékesnek tartjuk ezt az időszakot, mert egy számunkra teljesen új világot ismertünk meg. 

Megosztjuk hát utolsó napunkat a kecskékkel:

A reggel természetesen az immár szokásos, a megtépázott szénabála melletti heverészéssel indult. Igen, arany életük volt nálunk. Szó szerint a kajában hemperegtek. Nem tudom, akkor is begurítottam volna-e nekik a bálát ha nem tudtam volna, hogy már nem fog kelleni. Mindenesetre mivel bőségesen kaptak szemestakarmányt és zöldséget, a szénát alig fogyasztották. Így jócskán számításokon alul fogyott a széna, nem lett volna kár érte egyébként sem. Az már más kérdés, hogy komolyabb állattartók jobban kiszámolják és gazdaságosabban adagolják a takarmányt.


Lépni sem lehet anélkül hogy a kecskék ne figyelnének árgus szemekkel. Hihetetlenül kíváncsi és értelmes jószágok. Mindent figyelnek, észrevesznek és megtanulnak.

A kis tálka szemestakarmány minden reggel úgy tűnik el a szájukban, mintha porszívóval szippantanák fel. Bármennyi szénát és zöldséget kapnak, a szemestakarmányt mindig úgy zabálják, mintha éheztetve lennének. Persze az eszetlen zabálás közben a fele a földre kerül. Érdekes módon a szemetakarmányt annyira szeretik, hogy ilyenkor képesek félretenni a kecskék híres finnyásságát és felszedegetik a szemeket a földről.

Végül megjött a következő gazdájuk szép piros furgonnal. Könnyedén betessékeltük őket a raktérbe. Bár jó rég voltak megkötve, miután nyakörvükre csatoltuk a pórázt, meglepő módon készségesen sétáltak mellettünk. Könnyebb volt vezetni őket, mint a kutyákat, akik mivel nincsenek pórázhoz szokva, inkább eldobják és húzatják magukat. Búcsút vettünk hát kis jószágainktól. Szerencsére gondos, állatszerető családhoz, több kecske közé kerültek, így nyugodt szívvel engedtük őket útjukra.

A művelet közben, hogy ne legyenek láb alatt, az ebeket a kis rácsos kennelbe zártuk, ahová kilenc hónappal ezelőtt a kiskecskék is érkeztek. Volt ám csaholás dögivel, szerencsére a drótkerítés kitartott. :)

A jószágok elmentek. Nehéz szívvel néztünk végig az üres karámon. Hihetetlen, hogy pár szemtelen kecske mennyire be tudja lopni magát az ember szívébe.

A kis mocskos szőrcsomók itt maradtak. A fagyok miatt az óljuk ajtaja elé lógattam különböző anyagokat, amiket persze miszlikre aprítottak. Nekik is keresünk új gazdit, akinél remélhetőleg hasonló gondtalanságban élhetnek.

Furcsa kettősség van bennünk: Egyik részről fáj a szívünk az állatok miatt, másfelől tudjuk, hogy ez is csak egy azon döntéseink közül amelyek oda is vezettek, hogy egyáltalán állataink legyenek. Ha minden jól alakul, néhány év múlva, ha anyagilag is megalapoztuk terveinket, ott folytatjuk ahol abbahagytuk.

Addig is reméljük, ez a kis napló érdekességként, ötletkeltőként szolgál kedves olvasóinknak.

Ha összegezni szeretnénk tapasztalatainkat, gondolatainkat, csak annyit mondhatunk: Kecskéket tartani egy nagyon tiszta, egészséges, természetközeli és lelkesítő életforma, ami nagyon hiányzik a mai emberek életéből.

Régóta napi rutin, hogy egy fej káposztát szétdobok a jószágok között. Van amikor répa, zeller, alma, paradicsom és egyéb nyalánkság is jut nekik, de a legtöbbször káposzta, csupán az ára miatt. Nem unták meg, sőt egyenesen imádják.

Annyira agresszíven tudnak nyomulni a kaja után, hogy ha nem a villanypásztoron túlról adogatnám nekik, bizony a nyakamban lennének. 

Tudom, unalmas már a sok heverésző kecskés kép, de ezt nem bírtam nem lefotózni. Először azt hittem, Sanyinak annyi. Persze fityfenét. Egy pillanattal azután, hogy kiléptem az ajtón, már a karám szélénél mekegtek mind a hárman a kaja után.

A szénabála a kecskeközösség központi helyszíne lett. Amikor épp nem tépkedik ki belőle a szénát vagy próbálnak felmászni rá, akkor a körülötte szétszórt friss szénán heverésznek.
Megint csak az jut eszembe: "De lennék kecske nálunk..."

 Úgy látszik, Sanyi és Teri október elejei kis légyottja eredményes volt, mivel Terike tőgye igencsak megduzzadt. A jelenséget lencsevégre kapni nem volt egyszerű, mert úgy látszik, semmit sem szeret kevésbé, mint amikor valami vadbarom fényképezőt dugdos a segge alá. Lelkes amatőrként azonban felvettem a kesztyűt (átvitt értelemben persze) és addig rohangáltam utána fényképezővel a kezemben, amíg egy-két valamire való fotót nem készítettem. A művelet igazán felemelő látvány lehetett, de szerencsére senki sem volt szemtanúja.
És persze itt van a két boldog szülőjelölt:
A kecskéknél a vemhesség általában 5 hónap, tehát az ellés március első napjaiban várható. Szerencsére a zord fagyok elmúltak így kisebb a fagyás veszélye. Szerencsére a kecskék általában gond nélkül megellenek és az újszülöttek is igen ellenállóak. Ha van száraz, szélvédett helyük és nincs -15 -20 fok, akkor nem lesz gond.

Istentelen nagy havazás ugyan nem volt, de a szél a leglehetetlenebb helyekre és formába fújta a havat. A villanypásztor alsó zsinegeinek egy része így hó alá került. Nem takarítottam el, mivel szeretem az érintetlen havat — no meg persze merő lustaságból. Annál is inkább, mivel a fagyok miatt már pár napja áramtalanítottam a villanypásztort. A jószágok persze nem kockáztatnak, szépen a karámon belül maradnak, még egyszer sem törtek ki annak ellenére, hogy már napok óta nincs áram a vezetékekben.

Legalábbis a kecsókat nem tartja vissza abban, hogy szétbombázzák a szénabálát.
A beharangozott, világvégi havazásból eddig ugyan csak valami gyöszös, fehér fátyol jött össze, de még ha térig is kellene gázolniuk a hóban, sem hiszem, hogy zavartatnák magukat a jószágok. Ami a szénát illeti, persze soha nem az kell, ami az orruk előtt van, hanem minél magasabból, minél nagyobb csokorban kell kiszaggatni, hogy csak úgy hulljon a földre kupacba, ami persze már csak alomnak jó. Ha spórolni akarnék a szénával, bizony nem szabadna így ráengednem őket.

Ezek a szerencsétlen jószágok vagy túl keveset esznek, vagy túl sokat. Mint ahogy azt korábban írtam, állítólag 1 kecskének 1 szénabála 1 télre elég. Ez a három éhenkórász egész télen ezidáig még 1 teljes bálát sem fogyasztott el, pedig mindig teleraktam az etetőjüket és annak is nagy részét a földön szórták szét. Ránézésre nem tűnik úgy, mintha az éhhalál küszöbén lennének. Persze a széna mellett minden nap kapják a szemestakarmányt illetve a kiadós mennyiségű zöldséget, így nem csodálom, hogy a szénára nem is nagyon fanyalodnak rá. Mivel az előre eltervezett szénakvótához képest ilyen takarékosak voltunk, gondoltam egyet és az egyik szénabálát, ami egész eddig a többi mellett szépen letakarva pihent, fogtam és begurítottam a karámba, hogy hadd szórakozzanak vele. Lett is ám nagy meglepetés, ugrabugrálás és szemek meresztgetése. Tisztára olyan érzés, mintha egy játszótérre a gyerekcsapat közé betolatna egy IFA és leborítana egy platónyi édességet. :)

Hogy mi játszódhat le a fejükben, azzal kapcsolatban Kriszti rátapintott a lényegre:
"Az oké, hogy meg lehet kajálni, de mi a frászkarikáért nem lehet felmászni a tetejére?" :)

Miután már egy ideje a nyalósót ripityára törték és szétszórták a földön, azt találtam ki, hogy a napi szemestakarmány adagjukba kapargatok egy kis nyalósó törmeléket. A dolog működni látszik, mert bepuszilják az egészet, aztán azt se tudják hogy nyalogassák a szájuk szélét a kis ínyencek...



 

Ragaszkodunk a karácsonyi hangulathoz, rendben van. De már így január 25.-e felé ideje leszedni a fenyőt. Szerencsére vízben volt a szára, így szép friss maradt, alig hullottak le a tűlevelek. Szép gondosan leszedtünk róla mindent, aztán úgy ahogy van, behajítottuk a karámba. A kecsóknak se kellett több, rögtön nekiestek, mint valami finom csemegének.

Néhány perc leforgása alatt lepusztították az ágakat, amelyek nem értek a földhöz... :)
Ilyen jószágok mellett valóban semmi nem vészkárba.