Mivel bármilyen kerítés önmagában nem elégséges a kecskék visszatartásához, így villanypásztorral egészítjük ki a karám kerítését. Emellett a telekből a kecskék számára lekerített karám határának egy részén egyáltalán nem tervezünk kerítést építeni, csupán a villanypásztorral szeretnénk a kecskéket kordában tartani.

A villanypásztor tulajdonképpen egy tápegység, ami 1 másodperces impulzusokban több ezer voltos feszültséget ám elenyészően kicsi áramerősséget generál két pólusa között. Egyik pólus a föld, ami nemes egyszerűséggel egy földbe szúrt karót jelent, a másik pólus pedig a villanypásztor zsinórok, amiket úgy kell kifeszíteni az elkeríteni kívánt terület köré, hogy se kerítéshez, se karóhoz, se növényhez, de főleg a földhöz hozzá ne érjen. Az áramkört a jószág zárja, aki a földön állva orrával megérinti a zsinórt, így az áram megcsípi, de sérülést nem okoz.

A villanypásztor zsinórja egyszerű műanyag zsineg, melynek szálai közé vékony fémszálakat szőttek, így vezeti az áramot. Létezik szalag forma is, aminek előnye, hogy jobban látható, hátránya, hogy könnyebben szakad, ha az állat véletlenül neki talál menni.

Lehet kapni speciális szigetelő gyűrűket, amiket könnyedén felcsavarozhatunk földbe levert karókra és ezeken áthurkolva biztonságosan kifeszíthetjük a zsineget.

A kerítéstől 20-30 cm távolságot terveztem tartani a villanypásztor zsinórral. Sajnos az erre a célra gyártott távtartók ára igen borsos volt. — Egyenként olcsók, de vagy 100db kell belőle. — Némi utánajárás és agyalás után azonban egy igen elegáns (bár munkaigényes) megoldást sikerült találnunk: zártszelvényekbe való betétanyát. Ezt a kis mütyűrt mintha pont erre találták volna ki... pedig nem. :) Ezeket anyával a menetesszárak végére erősítve gyakorlatilag tetszőleges távolságot tarthatok a kerítéstől. A menetesszárak, anyák, alátétek és a betétanyák ára bár több elemből tevődik össze, számottevően kedvezőbb. — Nem is beszélve arról, hogy szinte ingyen lehet akár  nemes egyszerűséggel műanyag csövekből vagy lapokból távtartót csinálni, vagy egyszerűen karókat leverni a kerítés mellé, de én valami elegánsabb megoldást szerettem volna.

8-as menetesszárakat vásároltam méteres kiszerelésben, amiket flexxel három darabba azaz 33 cm-es darabokra vágtam és lekerekítettem a végeiket. Mindegyik menetesszárra két anyát hajtottam, amiket két villáskulccsal egymáshoz szorítottam, így behajthatom a fába előre fúrt lyukakba. Szándékosan nem úgy terveztem, hogy egyszerűen átfúrom az oszlopokat és két oldalon anyával és alátéttel megszorítom, hanem egyszerűen belehajtom a fába. Hatos fúróval előfúrtam az oszlopokat és a menetesszárakat könnyedén behajtottam, mégis masszívan tartanak.

A villanypásztor zsinórból három szálat terveztem kihúzni, 33, 66 és 99 cm magasságban.
Nem kevés fúrás-faragás, csavargatás, egyengetés után a betétanyákat is a helyükre erősítve, gyakorlatilag minden készen állt a kábelezésre.

Sötétedésig ki is húztuk a kábeleket, de éjszakára már nem engedtük ki a kecskéket, mert ha megcsípi őket a zsinór annyira megijedhetnek, hogy nekilódulva leszaggathatják a kábeleket.

Majdnem két hónap után ismét oda jutottunk, hogy dolgozni tudtunk a kerítésen. Jó előre, már több hónapja megvettük a vadhálót, amit keresztlécekkel merevítve fogunk felerősíteni az oszlopokra. Egyszerűen az ára miatt választottuk a vadhálót, amit 1,5 méteres  magasságban 230 Ft/m áron kaptunk. Különböző méretű lécek, csavarok, alátétek stb. nélkülözhetetlenek vidéken, így minden rendelkezésre áll egy kis barkácsoláshoz.

Nagy erőkkel estünk neki: először is egy ásónyomnyi árkot ástunk a kerítés mellett, amibe a vadhálót be fogjuk ásni, így a kutyák és egyéb apróvadak nem fogják tudni felgyűrni, átfúrni magukat a kerítés alatt.

Egy fehér zsineggel kijelöltünk egy hozzávetőlegesen vízszintes síkot, ami a vadháló tetejét jelzi. Mivel a telek maga nem teljesen vízszintes, hanem egy részen enyhén lejt, gyakorlatilag majdnem mindegy, hogy csináljuk, mert ha vízszintesre, akkor ferde, ha ferdére akkor még ferdébb lesz. :) Sikerült végighúzni a vadhálót és a szintet tartva hozzácsavarozni az oszlopokhoz, ami mondanom sem kell, két emberes és két energiaitalos (vidéken: pálinkás) feladat.

Miután a vadháló végig felkerült a kerítésre (mindössze 17 méteres szakaszról van szó), a vezérvonal mentén felcsavaroztuk a felső merevítőléceket, majd a vadháló alját beletapostuk a kis árokba.

Amennyire lehetett, megfeszítettük, de a merev háló még igencsak buggyos és lehangoló képet mutat. Ettől azonban nem szabad elcsüggedni, a végén szépen meg lehet feszíteni az egyes szálakat. A kertben van egy bazaltkőhalom, ahonnan idehordtuk a köveket és az árokba taposott vadhálóra rendezgettük őket, így masszívan fog tartani a háló alja.

Ezután a kiásott földet visszalapátoltuk a kövekre és letapostuk. A háló lazább részeit pedig úgy feszítettük meg, hogy egy csőrös fogóval egyszerűen S alakot tekertünk a laza szálakba. Mivel a háló anyaga igen merev, szerintem ez bőven elég. Ha valami állat nekimegy akkor úgyis lesz mit egyengetni ezen kívül is, de mivel villanypásztorral tervezzük még kiegészíteni a kerítést, valószínűleg nem erővel kell majd visszatartani a jószágokat.
A kész kerítés szemet gyönyörködtető. Annak ellenére, hogy egy szakember sikoltva menekülne a helyszínről. Az oszlopok magasságán majd utólag korrigálunk... ha lesz kedvünk. :) Egy kedves barátom szavait idézve — aki mellesleg rengeteget segített a munkában — "Amikor a kecske mélázva, füvet csámcsogva, unottan ránéz a kerítésre... Rohadtul nem érdekli..." :)
A munka végén pihenésképpen végigkentük a léceket a maradék sárga vékonylazúrral, nehogy egy kósza eső beleköpjön a levesünkbe, de amikor ezzel végeztünk már olyan sötét volt, hogy a szerszámokat is alig tudtuk összeszedni a kertben.

Nagy a kísértés, hiszen a kecskéink úgy szlopálják be a banánhéjat, mintha muszály lenne. Minden déligyümölcs héjával szemben azonban felállítottunk egy tabut. Mégpedig, hogy semmiképp nem adunk nekik, mert nem tudhatjuk, milyen vegyianyagokkal kezelik ezeket annak érdekében, hogy frissen maradjanak szállítás közben. — Némely fajta narancsra még rá is írják, hogy a héja nem fogyasztható. — No mi bizony nem adunk a kecskéinknek ilyesmit. Főleg, ha valamikor a tejüket is meg akarjuk inni.

A kecskék bizony nem csak aranyos kis levélpusztító gépek, hanem igen jó hatásfokkal üzemelő bogyógyárak is. Hiába tartom őket a lehető legtöbbet a kennelen kívül, mégis tele pisálják és bogyózzák az almukat. Ezt pedig időnként takarítani kell. Vidékiesen szólva: "kiganézni". Az én módszerem, — amit én találtam ki, de szerintem sok variácó nem lehet— hogy összegereblyézem, összesöpröm és talicskába lapátolva elhordom az almot úgy, hogy a csupasz föld marad, amit egy napig száradni hagyok, tehát nem teszek rá új almot. Ha felszáradt a föld, akkor friss szalmát terítek rá. Így nem marad nedvesség az új szalma alatt. Sajnos télen ez a módszer nemigen fog működni, mert a fagyos téli éjszakákon fontos, hogy szalmán feküdjenek az állatok különben odafagynak a földhöz.
Hozzám hasonló laikus szemmel érdekes jelenség, hogy a kecskebogyó nem olyan mint a kutyaszar, tehát nem forog az ember gyomra, mikor lapátolja, mivel a kecskék étrendjéből és emésztéséből adódóan ezek a bogyók gyakorlatilag biológiailag feldolgozott növények. Ebből következik, hogy rendkívül jó trágya. A bogyók hamar megszáradnak, könnyen össze lehet takarítani, csak arra kell vigyázni, hogy ne hagyjuk, hogy sokszor összepisálja a kecske az almát, mert akkor összerohad.

Eltelt egy hónap, de még mindig nem haladtam semmivel. A júliusi esők majd az augusztusi kánikula nemigen kedvezett a kerti munkának. Az augusztusi hőségben a tűzgyújtási tilalom miatt nem tudtam elégetni a kertben száradozó, kivágott fák ágait. De most, mivel kacsintgat az ősz, nekieshettem. Nem lesz egyszerű, mert rengeteg van. Többször neki kell fussak, mire elfogynak.