A kecske rendkívül erős állat. És időnként bolond módjára képes viselkedni: nyomakodik, lök, mászik. Ha valami az útjába kerül, félrenyomja. A kutyáink mindössze a drótkerítésen lévő lyukakat tágították ki, egyébként semmiben sem tettek kárt. Ennek ellenére a kecskék már azt a kevés dolgot is kikezdték, amihez hozzáférnek. Kezdték ezt rögtön a nemrég összerakott etetővel. Időközben észrevettem, hogy képesek belemászni, aztán beszorulnak, pánikba esnek és eszeveszett kapálózás közben szétfeszítik. Ezért kicsit átalakítottam, hogy a fejük könnyebben, míg a testük egyáltalán ne férjen be. Nem sokkal ezután egyik reggel az ólba belépve következő gyászos látvány fogadott:

Sejtéseim szerint az etető megintcsak Teri és Sári viaskodásának eshetett áldozatul, ugyanis észrevettem, hogy miközben Sári békésen falatozik a friss szénából, Teri mögé lép és hátulról jól felökleli, mire szerencsétlen vagy nekinyomódik az etetőnek, vagy ha elég ügyes, gyorsan kisurran az ólból. Tisztán látom, hogy jövőre meg kell osztanom a karámot és az egymással vadul hadakózó kecskéket egyszerűen külön kell zárnom. Ez azért is macerás, mert akkor több ól, több etető, több gond lesz. De egy pillanatig sem gondoltam, hogy egyszerű lesz a kecskevilág.

Mit nekünk a három csillagos ól, száraz, puha szalmával, mikor a csillagok alatt is alhatunk a diófalevélhalmokon?

Nem vernek át minket holmi etetővel... A széna felét így is szétszórjuk és összetiporjuk.

Sanyi nem cicózik a szemestakarmánnyal. Felét nagy bőszen kiborítja majd prüszkölve szemezgeti a maradékot. Többet akkor se kapsz. Ha éhes leszel, feleszed a földről. Vödörbe is hiába kapja, azt is kiborítja. Egy talpakra csavarozott etetővájú kéne. Meg még mi nem? ...

Azt hiszem, Sanyi és Teri között romantikus kapcsolat kezd kialakulni. — Már ha a látszat nem csal. — Ma napközben azt kaptam lencsevégre, ahogy egymáshoz dörgölőznek. Örülök neki, legalább jól megvannak, viszont azt hiszem, ez lehet az oka, amiért kiközösítették Sárikát. No nem baj, majd jövőre neki is lesz társa, csak türelem...

Amúgy Terike a bal hátsó lábát itt már emelte. Később jöttem rá, hogy ennek az ujjai közé szorult faágacska volt az oka, amit az előző bejegyzésben már leírtam.

Nem akartam sokat tökölni vele, így a kennel megosztását puritán módon egymás mellé csavarozott raklapokkal oldottam meg. A kennel hátulján a csővázra hegesztett betonvasat leflexeltem, így elöl is és hátul is egyaránt be lehet menni és középen pedig el van választva a tér, így Sárika is be tud húzódni az eső és a hó elől és Terike nem fog hozzá férni, nem fogja tudni kikergetni.

A kíváncsi jószágok a munka közben épphogycsak nem harapták ki a kezemből a szerszámokat. Folyamatosan körülöttem lebzseltek, alig bírtam elzavarni őket, ami persze csak pár másodpercig volt hatásos, mert szinte azonnal újra visszajöttek. Amikor elkészült a kis kerítés rögtön nekiláttak a bontásnak... Sanyi szarvával öklelte, Teri a rozoga raklaplécekről rágta a háncsot, Sárika csak szemlélte az eseményeket. Egyértelműen kialakulni látszik a hierarchia: Értelemszerűen Sanyi a vezér, rögtön utána jön Teri, és szegény Sárika kullog a legvégén. Gyakran összefogva zavarják el őt. Sajnálom Sárikát, de egyenlőre ez van. Jövőre ha minden jól megy, lesznek új kecskék, akkor majd neki is lesz játszótársa, tudnak majd klikkesedni.

Mivel Sanyira rájöttek a kangörcsök, különválasztottam Sárikától, és Teri mellé zártam éjszakára. Szegény Sárika ezt igen nehezen viselte és az esti bezárás után éktelen sírásba kezdett, amiről hátul Sanyi és Teri párban kontrázott, így ékes mekegéskoncertet hallhattunk az elmúlt pár estén. Éjszakára persze elnyugodtak, de addigra már az idegeimen citerázni lehetett volna, így úgy döntöttem, üsse kő, visszamegy Sári Sanyi mellé. Így nyugi van. Terinek úgy látszik, mindegy. Valószínűleg az lesz, hogy több "rekeszre" osztom majd a nagy kennelt így együtt is lesznek és nem is. Ez a terv is megy a "teendők" már eleve hosszas listájára...

Reggel, miután kikötöttem a jószágokat legelni, levagdostam a sövény burjánzó részeinek vadhajtásait. Talicskába hajigáltam, majd odatoltam Sárika elé, aki kapva kapott az alkalmon és a feje máris eltűnt a friss, zsenge levélrengetegben.
Ez a jómód azonban nem akadályozza meg abban, hogy amikor meglát, vagy meghall minket éktelen mekegésben törjön ki. Néha még teli szájjal is mekeg. Naponta friss vizet kapnak, lóg nekik a nyalósó, minden nap igazgatva van az almuk, (ez nem lesz mindig így) épp hogy csak nincs kinyalva a seggük... és mégis, Sárikának van úgy hogy mekegés közben hullik ki a levél a szájából, mikor jöttömre felkapja a fejét.
Erre mondják azt, hogy MŰBALHÉ!
Ez is jellemfüggő, mert Sanyika egész nap elvan szépen csöndben, Sárikának meg szinte óránként van valami panasza.
 

Sanyival ellentétben Sári már másnap engedte magát megsimogatni. Ha meglát, elindul felém, még fel is ugrik rám. Persze ez azért is lehet, mert szívesen megcsócsálná a pólómat.

Felkelés után immár első utam rögtön a kertbe vezet, hogy a kennelből kihajtsam a jószágokat legelni a kertbe. Egy kis kutyapórázt kötök a nyakukba és azzal vezetem ki őket a helyükre, ahol a fához rögzített kötelet csatolom a nyakukba. Ez a procedúra szó szerint huzavonával jár: Sárika huzatja magát, nem akar arra menni, amerre én akarom. Vagy lecövekel, vagy egyszerűen eldobja magát. Sanyi a másik véglet: nem enged a közelébe, művészet elkapni, de ha sikerül és ráteszem a pórázt, akkor fut amerre lát és húz magával. Persze mindig abba az irányba fut, amerre nem vagyok, tehát valamelyest tudom irányítani azzal, hogy mindig abba az irányba lépek mögé, amerre nem akarom, hogy menjen.

Miután mindkettő elfoglalta a helyét, nagyjából elvannak egész nap, csak időnként nézek rájuk, nem-e tekerték fel a kötelet a fára. Többnyire de. Ilyenkor kiszabadítom őket. Mivel a fák árnyékot vetnek, nap is, árnyék is jut nekik. Minden reggel teszek ki nekik egy kis vizet, amit nemigen isznak, viszont jó trükk egy kis sót tenni a vízbe. Úgy azért bele-bele kortyolnak.

A reggeli kihajtás után még a kennel padjáról lesöpröm az éjszakai (szennyes) almot, majd egy vasvillányi frisset egyengetek el rajta.

Sötétedés felé a reggeli program fut vice-versa, azaz visszaterelem őket a kennelbe. Ez kicsit könnyebben megy. Lehet, hogy a kennelt jobban szeretik? Talán azért lehet, mert bár kisebb a helyük, de legalább nincsenek megkötve.

A kennelben aztán egy műanyag tálba adok nekik a takarmányból, amit rendre bebifláznak. Csak úgy ropog a foguk alatt. Ezután elpillednek és elfoglalják helyüket a padon a friss almukban. Épp hogy csak nincs kinyalva a seggük. :)