A kertünkben van két világosszürke galamb, akik évek óta nálunk turbékolnak, röpködnek, csipegetnek. Az egyik most éppen a kiskertkapun foglalt helyet, miközben Sanyika és Terike a kert végében legelészik. Gyorsan meg is örökítettem a pillanatot. — Azt hiszem, a legtöbb városi ember szíve nagyot dobban, ha ilyen látvány fogadja. :) — Igazi kis paradicsom.

 

Sanyit és Terit a kert végében egymás mellett kötöm ki. A kötelük összeér, tehát ha akarnak közel mennek egymáshoz, de vissza is húzódhat egyik a másiktól. Ezzel talán sikerül Teri agresszivitását csökkenteni és összebarátkoztatni őket. A dolog szemlátomást működik. Időnként össze-összecsattintják a szarvaikat, de többnyire békésen legelésznek és heverésznek egymás mellett. Bármikor hátrébb húzódhatna bármelyik, mégis amikor csak oda nézek egymás mellett vannak.

Annál is inkább fontos, hogy összebarátkozzanak, mivel a hímek hamarabb lesznek ivarérettek mint a nőstények, ráadásul a nőstények fejlődésének állítólag nem tesz jót, ha rögtön az első évben vemhes lesz. Ezért, mivel Sanyi és Sári kb. egy idős és egy kennelbe vannak zárva esténként, hamarosan Sanyi átköltözik Teri mellé.

Az esti beterelés után felkötöttem a kennel tetejére az újonnan vásárolt nyalósót. — Mivel két külön kennelben lakik a három kecske, így két nyalósó is kell. Mert a nyalósó az kell! :) — Azt hiszem, kétség nélkül mondhatom hogy a nyalósó osztatlan sikert arat a kecskék körében.
Utána persze rájárnak a vízre, így azt mindig ellenőrizzük, nincs e kiborítva, belelépve, belebogyózva stb, különben képesek szomjazni és mekegni. — A kutyákat simán rászoktattam, hogy addig nincs új szárazkaja amíg az előzőt meg nem eszik, pedig azok is válogatnak ám. (Van ami azonnal, van ami csak pár nap múlva tűnik el az edényükből.) — Na a kecskéknél ez eddig nemigen megy. Náluk általában én húzom a rövidebbet, hiszen keserves mekegésükkel rendszerint elérik, hogy odamegyek istápolni őket.

Reggel, miután kikötöttem a jószágokat legelni, levagdostam a sövény burjánzó részeinek vadhajtásait. Talicskába hajigáltam, majd odatoltam Sárika elé, aki kapva kapott az alkalmon és a feje máris eltűnt a friss, zsenge levélrengetegben.
Ez a jómód azonban nem akadályozza meg abban, hogy amikor meglát, vagy meghall minket éktelen mekegésben törjön ki. Néha még teli szájjal is mekeg. Naponta friss vizet kapnak, lóg nekik a nyalósó, minden nap igazgatva van az almuk, (ez nem lesz mindig így) épp hogy csak nincs kinyalva a seggük... és mégis, Sárikának van úgy hogy mekegés közben hullik ki a levél a szájából, mikor jöttömre felkapja a fejét.
Erre mondják azt, hogy MŰBALHÉ!
Ez is jellemfüggő, mert Sanyika egész nap elvan szépen csöndben, Sárikának meg szinte óránként van valami panasza.
 

A nagy kennel kitakarítása nem minden hátsó szándék nélkül történt, ugyanis fejembe vettem, hogy máris bővítem a kecskeállományt. — És ez még nem a vége! :) — Így érkezett meg ma Terike, a kb. 1 éves kecskelány.

Terike — Mi neveztük el így, minket kell szidni emiatt. :) — állítólag nehezen jött ki a többi kecskével, sokat öklelőztek. Ehhez híven, mikor megérkezett, rögtön igen agresszíven közeledett (öklelt) Sanyika és Sárika felé, így nem is engedhetjük össze őket egy darabig. Reméljük, előbb-utóbb lenyugszik és megbékélnek egymással.

Este volt ám nagy mekegéskoncert, ugyanis Terikét a kert hátsó részében lévő, újonnan kitakarított nagy kennelbe, míg Sanyikát és Sárikát a szokásos, elöl lévő kis kennelükbe tereltem be. Felváltva mekegtek egymásnak a kerten át. Na mondom, ez nem lesz jó így, és egy gyors helycserés támadással — Sanyi, Sári hátra, Teri előre — a dolog egy csapásra megoldódott. Terike elfoglalta Sanyiék helyét, míg a kicsik hátul nyugovóra tértek. — Ez mondjuk igen nagy szerencse, mert ha ez a felállás sem felelt volna meg őkelmüknek, akkor keserves éjszakánk lett volna. (Másnap meg kézitusa a szomszédokkal.)

Hamarosan nekiállok a hátsó kert kerítésének és szabadon engedem a kecskéket, így ha mind oda megy ahová akar, remélhetőleg megoldódnak az ilyen nyűgösségek.

Szerencsére a kertben igen sok fa nő, így a kecskék kikötésével nincs sok gond. — Kivéve, amikor közelebb áll egymáshoz több fa, mint a kötél hossza, ilyenkor ugyanis megy az össze-vissza tekeredés aztán a kétségbeesett mekegés.

Egy-két nap alatt azonban a fa körül igen látványosan a kötél hosszának megfelelő sugarú körben lelegelik a gizgazt aztán emiatt mekegnek a kis éhenkórászok. Amikor úgy adódik, hogy egy fához sem tudom kikötni őket a feltekeredés miatt vagy mert már lelegelték a füvet minden fa körül, akkor egy-egy nyílt területet veszek célba. Az általános megoldás ilyenkor egy fémkaró leverése, de én nem szeretnék ilyenekkel szütymögni, így kitaláltam, hogy egy-egy nehéz lyukacsos betonelemet dobok le a nyílt részekre, amiket aztán könnyűszerrel húzhatok odébb, ha úgy adódik.


Ez a betonelem elég nehéz ahhoz, hogy a kecske ne tudja elhúzni, — vagy ha mégis, akkor sem tud vele elszaladni — de elég mobil ahhoz, hogy könnyen elvigyem, odébbhúzzam. Szerintem ideális megoldás. Főleg, ha majd egy forgó gyűrűt is ráeszkábálok, hogy még erre se tekeredjen fel a kötél, de csak lépésről-lépésre. :)

A kennel takarítása közben a talicskát egy óvatlan pillanatban Sanyi kötelének hatósugarában parkoltam le. Nem telt bele egy perc és máris helyet foglalt benne. Már megsajnáltam, mikor szinte úgy kellett kiborítanom belőle, de hát csak ez az egy talicska van és az az enyém. — Egyébként megállapítottam, hogy a kecskék imádnak felmászni mindenfélére, ami csak egy kicsit is a földfelszín felett van.

Időnként pár órára be kell mennünk a városba, így adott a dilemma: erre az időre tereljük vissza a kecskéket a kennelbe, vagy hagyjuk őket kikötve a kertben? Igen, igen kikötni alapból sem szerencsés, pláne felügyelet nélkül hagyni, hiszen feltekerheti, megfojthatja magát. Ettől függetlenül arra jutottunk, hátha van elég eszük és pár óra alatt nem esik bajuk, így ott hagytuk őket békésen legelni.

Pár óra múlva mikor hazaértünk, látom, hogy Sanyinak se híre, se hamva. Nagyon elszomorodtam, hiszen alig volt nálunk pár napot. Kétségbeesetten néztem körül a kert végéből, de nem láttam sehol. Az itt-ott kutyák által megtépázott drótkerítésen át simán találhatott magának utat kifelé. "Már árkon-bokron túl lehet" — gondoltam. Visszamentem a köteléhez, de az a karabínerrel együtt sértetlen volt, tehát nem rágta el, illetve nem is oldódott ki. Sétálok visszafelé és a nyitott ajtajú kennelre pillantva hatalmas kő esett le a szívemről: Sanyi érdeklődően figyelt engem, félrefordított fejjel, a padocskán feküdve.

Tehát jól érzi magát itt, esze ágában sem volt elmenni. Vagy csak lusta volt kiutat keresni? Mindegy, a lényeg, hogy többet nem hagyom őket felügyelet nélkül kikötve.

Hogy hogyan nyitotta ki a karabínert, az azóta is rejtély számomra.

Sanyival ellentétben Sári már másnap engedte magát megsimogatni. Ha meglát, elindul felém, még fel is ugrik rám. Persze ez azért is lehet, mert szívesen megcsócsálná a pólómat.

Felkelés után immár első utam rögtön a kertbe vezet, hogy a kennelből kihajtsam a jószágokat legelni a kertbe. Egy kis kutyapórázt kötök a nyakukba és azzal vezetem ki őket a helyükre, ahol a fához rögzített kötelet csatolom a nyakukba. Ez a procedúra szó szerint huzavonával jár: Sárika huzatja magát, nem akar arra menni, amerre én akarom. Vagy lecövekel, vagy egyszerűen eldobja magát. Sanyi a másik véglet: nem enged a közelébe, művészet elkapni, de ha sikerül és ráteszem a pórázt, akkor fut amerre lát és húz magával. Persze mindig abba az irányba fut, amerre nem vagyok, tehát valamelyest tudom irányítani azzal, hogy mindig abba az irányba lépek mögé, amerre nem akarom, hogy menjen.

Miután mindkettő elfoglalta a helyét, nagyjából elvannak egész nap, csak időnként nézek rájuk, nem-e tekerték fel a kötelet a fára. Többnyire de. Ilyenkor kiszabadítom őket. Mivel a fák árnyékot vetnek, nap is, árnyék is jut nekik. Minden reggel teszek ki nekik egy kis vizet, amit nemigen isznak, viszont jó trükk egy kis sót tenni a vízbe. Úgy azért bele-bele kortyolnak.

A reggeli kihajtás után még a kennel padjáról lesöpröm az éjszakai (szennyes) almot, majd egy vasvillányi frisset egyengetek el rajta.

Sötétedés felé a reggeli program fut vice-versa, azaz visszaterelem őket a kennelbe. Ez kicsit könnyebben megy. Lehet, hogy a kennelt jobban szeretik? Talán azért lehet, mert bár kisebb a helyük, de legalább nincsenek megkötve.

A kennelben aztán egy műanyag tálba adok nekik a takarmányból, amit rendre bebifláznak. Csak úgy ropog a foguk alatt. Ezután elpillednek és elfoglalják helyüket a padon a friss almukban. Épp hogy csak nincs kinyalva a seggük. :)