Nem akartam sokat tökölni vele, így a kennel megosztását puritán módon egymás mellé csavarozott raklapokkal oldottam meg. A kennel hátulján a csővázra hegesztett betonvasat leflexeltem, így elöl is és hátul is egyaránt be lehet menni és középen pedig el van választva a tér, így Sárika is be tud húzódni az eső és a hó elől és Terike nem fog hozzá férni, nem fogja tudni kikergetni.

A kíváncsi jószágok a munka közben épphogycsak nem harapták ki a kezemből a szerszámokat. Folyamatosan körülöttem lebzseltek, alig bírtam elzavarni őket, ami persze csak pár másodpercig volt hatásos, mert szinte azonnal újra visszajöttek. Amikor elkészült a kis kerítés rögtön nekiláttak a bontásnak... Sanyi szarvával öklelte, Teri a rozoga raklaplécekről rágta a háncsot, Sárika csak szemlélte az eseményeket. Egyértelműen kialakulni látszik a hierarchia: Értelemszerűen Sanyi a vezér, rögtön utána jön Teri, és szegény Sárika kullog a legvégén. Gyakran összefogva zavarják el őt. Sajnálom Sárikát, de egyenlőre ez van. Jövőre ha minden jól megy, lesznek új kecskék, akkor majd neki is lesz játszótársa, tudnak majd klikkesedni.

Megjöttek az első éjszakai fagyok. A hatalmas diófák leveleit úgy megcsípte a fagy, hogy jókora csokrokban hullanak alá betemetve kecskét, villanypásztort, mindent. A kecsók persze nem zavartatják magukat, nyugodtan heverésznek az októberi napsütésben.

A leveleket lombseprűvel halmokba szedtem, mivel egyrészt szinte betemette a villanypásztor zsinegeit, másfelől nagy sajnálatomra a kis finnyásak nemigen eszik ezeket a leveleket. Pedig a friss diófalevél ínyencség volt eddig, de úgy látszik, így megszáradva, lehullva nem csipázzák.

Az előrejelzéseket precízen követve megjött a hűvös eső. Mivel ezután a nagy kennelen kell osztozniuk, igencsak aggasztott Teri és Sári ellenségessége. Be is igazolódott az aggodalmam: Teri csúnyán kizavarta Sárit a kennelből, aki kénytelen volt a kennel mellé kuporodni az esőben. No persze nem hagytam annyiban, kimentem és bepateroltam őket egymás mellé és rájuk zártam a kennelajtót. Szerencsére nem estek egymásnak, ami jó jel, mert korábban amikor megpróbáltam összezárni őket, abból csúnya verekedés lett. Most azonban békésen lefeküdtek a száraz szalmára. Azt hiszem menni fog ez, de szoktatni kell őket egymáshoz. Azt szeretném elérni, hogy ne kelljen őket bezárni-kiengedni, hanem menjenek be és jöjjenek mi amikor úgy tetszik. Ehhez még idő kell.

Kész a karám, végre elengedtük a kecskéket. Az első találkozások a villanypásztor zsinórral igen cudarul végződtek. Hangos sírások, pattogások, megugrások hallatszódtak. Sajnos kiderült, hogy a kecske szarva nem vezeti az áramot, így ha gyanútlanul az alsó zsinór alá tolják a fejüket legelés közben, észre sem veszik a villanypásztort. Ha pedig a nyakukhoz ér a zsinór már késő, mivel vagy előre ugranak ijedtükben és a villanypásztor túloldalán vannak, vagy felkapják a fejüket, vissza ugranak és a szarvukkal megtépázzák a zsinegeket. Mindkét variáció megtörtént. Sőt mivel még kicsik, a 33 és 66 cm magasságban húzódó zsineg között is képesek kiugrani. Persze mindezt ijedtükben teszik az áramütés hatására. Úgy vettük észre, hogy szándékosan, átjutás céljából nem mennek neki a villanypásztornak, így néhány kellemetlen találkozás után megtanulták, hogy hol a határ. Amikor néha meg-meglódulnak erre-arra a villanypásztor előtt megtorpannak. Úgy tűnik, működik a rendszer. A biztonság kedvéért a 33 és 66 cm magasságban húzódó zsinórok közé a szabadon álló részeken még egy negyediket is kihúztunk, így véletlenül sem fordulhat elő, hogy nem veszik észre és átlépik a zsinórt.

Összességében élvezik a szabadságot, szaladgálnak, legelésznek. Egy másfél méteres kötelet tettem a nyakukba, hogy az esti beterelésnél könnyebb legyen megfogni őket. Bár amikor a szemestakarmányt adom nekik, minden bizalmatlanságuk szertefoszlik és vissza sem tarthatnám őket.

Mivel Terike nagyon agresszív Sárikával szemben Sanyi Sárival Terike pedig külön kennelben tölti az éjszakákat. Így mindenki szép nyugodtan szokott aludni. Szombat este azonban Terike szinte folyamatosan mekegett. Mivel vize, kajája volt, nem tulajdonítottam komoly jelentőséget neki, gondoltam, majd abbahagyja ahogy szokta. Vasárnap hajnalban felébredve hallottam, hogy még mindig mekeg, így felöltöztem és kimentem. Ekkor már láttam, hogy nem a kaja a probléma, így rákötöttem a kötelet a nyakára és kiengedtem a kennelből. Úgy húzatta magát hátrafelé, hogy majdnem áthúzatta magát a frissen kifeszített villanypásztor zsinegeken. Sanyika sem fért a bőrébe, így leesett, hogy itt gidagyártás lesz. Elengedtem Terikét és mellé engedtem Sanyit is. No több se kellett, rögtön egymásnak estek. Mire berohantam a fényképezőért az akciójeleneten már túl voltak, de úgy tűnt, hogy Terike további kiszolgálást vár Sanyitól, aki jelentősen veszített érdeklődéséből. — Ejnye-bejnye gondoltam, de remélem, egy-két gidához ennyi is elég vagy alkalomadtán még azért összegabalyodnak.
Sárika a nagy kennelből szemlélte az eseményeket. — Teri és Sanyi a nagy izgalomban még csak félre sem vonult...
Egy gyors helycserés támadással bepateroltam őket a kennelbe, hadd turbékoljanak, míg sárit kikötöttem az egyik fához. — Sári ugyanis rendkívül érzékeny és társaságigényes. Ha a másik kennelbe zárom ahol nem látja Sanyit, éktelen mekegésbe kezd, amit abba se hagy, míg vagy Sanyi mellé zárom, vagy a kennel mellé ki nem kötöm.

Mivel nem volt kedvem vasárnap hajnalban kint szobrozni és a kecskerománcot figyelni nem tudom — bár nem hiszem — hogy a továbbiakban akcióztak volna, de a nap folyamán már Terike sem igényelte Sanyi társaságát.

Hirtelen felindulásból hívtam egy szakit, akit láncfűrészével rászabadítottam a hátsó kert rozoga, elszáradt fáira. Ha már úgyis ott volt, kivágattam vele pár meggyfát is, ami takarta a fényt a ház elől. A levágott lombokat a kert vége felé húztam, aminek eredménye az lett, hogy az egész kert tele van méteresre darabolt rönkökkel és lombos gallyakkal. A száradozó és korhadó fákat muszáj volt kivágni, mert akármikor kidőlhetnek nem törődve azzal, hogy ember, kecske vagy kerítés van-e alattuk. Amikor megláttam, micsoda dzsumbuj lett a kertből, kicsit elbizonytalanodtam, de nincs mit tenni, meg kell bírkózni ezzel a problémával is. A kecskéket rászabadítottam a lombokra, azok pedig alig győzik tolni befelé a finom leveleket. Pár hét alatt lecsupaszítják az összes gallyat, még a gyengébb ágakat is elrágicsálják. A maradék száraz ágakat pedig máglyába rakva el fogom égetni. A rönköket összehordom. Remek mászóka lesz belőle, hisz már a földön fekvő rönkökön is előszeretettel egyensúlyoznak.

Hol máshol, ha nem a tűzrakóhely leégett, szenes parázs-maradványainak tetején foglalna helyet Terike, miközben röhögve sandít hátra mondván: most ha akarnál sem rakhatnál itt tüzet. A mellette lévő vödröket száradni tettem ki. Persze előszeretettel rendezi át azokat is.

Mivel Sanyira rájöttek a kangörcsök, különválasztottam Sárikától, és Teri mellé zártam éjszakára. Szegény Sárika ezt igen nehezen viselte és az esti bezárás után éktelen sírásba kezdett, amiről hátul Sanyi és Teri párban kontrázott, így ékes mekegéskoncertet hallhattunk az elmúlt pár estén. Éjszakára persze elnyugodtak, de addigra már az idegeimen citerázni lehetett volna, így úgy döntöttem, üsse kő, visszamegy Sári Sanyi mellé. Így nyugi van. Terinek úgy látszik, mindegy. Valószínűleg az lesz, hogy több "rekeszre" osztom majd a nagy kennelt így együtt is lesznek és nem is. Ez a terv is megy a "teendők" már eleve hosszas listájára...

Nem kis erőfeszítésbe került, de egy szénabálát és egy szalmabálát a hátsó kennel mellé gördítettünk. — Így este érzem is húzódni néhány tagomat. — Közben arra lettem figyelmes, hogy Sanyi aki eddig szép nyugodtan elvolt a lányok mellett, most igen offenzív módon közeledik feléjük. — Értsd: jól meghágná őket. — Most körülbelül négy hónapos és úgy tűnik, elérkezett az idő, hogy Sanyi elkerüljön Sári mellől, aki még kicsi ahhoz, hogy részt vegyen ilyen légyottokon. Sanyi már viszonylag szépen kijön Terivel, — nem öklelik halálra egymást — így a hátsó kennelbe zártam őket éjjelre, míg Sárika egyedül az elülső kennelben tért nyugovóra. Mindkét kennelt szépen kitakarítottam és a friss szalmával vetettem meg, de Sárikát ez nem vígasztalta. Magánya miatt folyamatosan éktelenül mekegett. Szándékosan nem mentem ki hozzá pátyolgatni őt, nehogy megszokja aztán elvára, fenyíteni meg pláne nem, mivel állítólag a kecskéknél nincs hatása, csak rosszabb lenne. A módszer bevált, estére lecsillapodott. Szépen meg fogja szokni.

Mivel még nincs karám, csak rozoga kerítés, nem engedhetjük el a kecskéket, de igen nagy mozgásigényük van, így megesett rajtuk a szívem és a következőt találtam ki: amíg a kertben teszek-veszek elengedem őket úgy, hogy nyakukban lóg a kötelük, így meg tudom fogni őket még akkor is ha netán el akarnának szaladni előlem. Kötél nélkül nehéz volna nyakörvön ragadni őket, ha elszaladnak, de így elég csak a kötelüket utolérni, elkapni, vagy rálépni, és vége vége a menekülésnek. Mivel igen jól megszoktak minket és magukhoz engednek, nincs szükség a 4-6 méteres kikötős kötélre, ezért vágtam nekik szintén 6mm-es hajókötélből 2 m-es pórázokat, amikkel már szabadabban rohangálhatnak. És teszik is. Néha igen nyakatekert akrobatamutatványokat mutatnak be. Ugrálnak, szinkronban rohannak, egymásnak esnek, majd tovább rohannak... Ilyenkor mindig rácsodálkozom, micsoda életerős, mozgásigényes jószágok ezek. És érdekes módon mindig egy kupacban vannak. Eddig legalábbis nem rohantak szét a szélrózsa irányaiba, hanem mindig szépen együtt rohantak a kert végéből előre aztán vissza. Talán ez a szerencsém, különben leizzadnék, mire összeszedem őket. A szabadságnak azonban ára van, ugyanis egy percre sem hagyhatom őket felügyelet nélkül, mert a sok gizgaz mellett tuti, hogy a sövényt vagy a bodzabokrokat kezdik csócsálni, vagy épp bemásznak a kerti szerszámok közé. A móka végén aztán kelletlenül húzatják magukat vissza a kennelbe, de egyenlőre ez van, ennek is örülni kell.