Mivel még nincs karám, csak rozoga kerítés, nem engedhetjük el a kecskéket, de igen nagy mozgásigényük van, így megesett rajtuk a szívem és a következőt találtam ki: amíg a kertben teszek-veszek elengedem őket úgy, hogy nyakukban lóg a kötelük, így meg tudom fogni őket még akkor is ha netán el akarnának szaladni előlem. Kötél nélkül nehéz volna nyakörvön ragadni őket, ha elszaladnak, de így elég csak a kötelüket utolérni, elkapni, vagy rálépni, és vége vége a menekülésnek. Mivel igen jól megszoktak minket és magukhoz engednek, nincs szükség a 4-6 méteres kikötős kötélre, ezért vágtam nekik szintén 6mm-es hajókötélből 2 m-es pórázokat, amikkel már szabadabban rohangálhatnak. És teszik is. Néha igen nyakatekert akrobatamutatványokat mutatnak be. Ugrálnak, szinkronban rohannak, egymásnak esnek, majd tovább rohannak... Ilyenkor mindig rácsodálkozom, micsoda életerős, mozgásigényes jószágok ezek. És érdekes módon mindig egy kupacban vannak. Eddig legalábbis nem rohantak szét a szélrózsa irányaiba, hanem mindig szépen együtt rohantak a kert végéből előre aztán vissza. Talán ez a szerencsém, különben leizzadnék, mire összeszedem őket. A szabadságnak azonban ára van, ugyanis egy percre sem hagyhatom őket felügyelet nélkül, mert a sok gizgaz mellett tuti, hogy a sövényt vagy a bodzabokrokat kezdik csócsálni, vagy épp bemásznak a kerti szerszámok közé. A móka végén aztán kelletlenül húzatják magukat vissza a kennelbe, de egyenlőre ez van, ennek is örülni kell.