Időnként pár órára be kell mennünk a városba, így adott a dilemma: erre az időre tereljük vissza a kecskéket a kennelbe, vagy hagyjuk őket kikötve a kertben? Igen, igen kikötni alapból sem szerencsés, pláne felügyelet nélkül hagyni, hiszen feltekerheti, megfojthatja magát. Ettől függetlenül arra jutottunk, hátha van elég eszük és pár óra alatt nem esik bajuk, így ott hagytuk őket békésen legelni.

Pár óra múlva mikor hazaértünk, látom, hogy Sanyinak se híre, se hamva. Nagyon elszomorodtam, hiszen alig volt nálunk pár napot. Kétségbeesetten néztem körül a kert végéből, de nem láttam sehol. Az itt-ott kutyák által megtépázott drótkerítésen át simán találhatott magának utat kifelé. "Már árkon-bokron túl lehet" — gondoltam. Visszamentem a köteléhez, de az a karabínerrel együtt sértetlen volt, tehát nem rágta el, illetve nem is oldódott ki. Sétálok visszafelé és a nyitott ajtajú kennelre pillantva hatalmas kő esett le a szívemről: Sanyi érdeklődően figyelt engem, félrefordított fejjel, a padocskán feküdve.

Tehát jól érzi magát itt, esze ágában sem volt elmenni. Vagy csak lusta volt kiutat keresni? Mindegy, a lényeg, hogy többet nem hagyom őket felügyelet nélkül kikötve.

Hogy hogyan nyitotta ki a karabínert, az azóta is rejtély számomra.

Sanyival ellentétben Sári már másnap engedte magát megsimogatni. Ha meglát, elindul felém, még fel is ugrik rám. Persze ez azért is lehet, mert szívesen megcsócsálná a pólómat.

Felkelés után immár első utam rögtön a kertbe vezet, hogy a kennelből kihajtsam a jószágokat legelni a kertbe. Egy kis kutyapórázt kötök a nyakukba és azzal vezetem ki őket a helyükre, ahol a fához rögzített kötelet csatolom a nyakukba. Ez a procedúra szó szerint huzavonával jár: Sárika huzatja magát, nem akar arra menni, amerre én akarom. Vagy lecövekel, vagy egyszerűen eldobja magát. Sanyi a másik véglet: nem enged a közelébe, művészet elkapni, de ha sikerül és ráteszem a pórázt, akkor fut amerre lát és húz magával. Persze mindig abba az irányba fut, amerre nem vagyok, tehát valamelyest tudom irányítani azzal, hogy mindig abba az irányba lépek mögé, amerre nem akarom, hogy menjen.

Miután mindkettő elfoglalta a helyét, nagyjából elvannak egész nap, csak időnként nézek rájuk, nem-e tekerték fel a kötelet a fára. Többnyire de. Ilyenkor kiszabadítom őket. Mivel a fák árnyékot vetnek, nap is, árnyék is jut nekik. Minden reggel teszek ki nekik egy kis vizet, amit nemigen isznak, viszont jó trükk egy kis sót tenni a vízbe. Úgy azért bele-bele kortyolnak.

A reggeli kihajtás után még a kennel padjáról lesöpröm az éjszakai (szennyes) almot, majd egy vasvillányi frisset egyengetek el rajta.

Sötétedés felé a reggeli program fut vice-versa, azaz visszaterelem őket a kennelbe. Ez kicsit könnyebben megy. Lehet, hogy a kennelt jobban szeretik? Talán azért lehet, mert bár kisebb a helyük, de legalább nincsenek megkötve.

A kennelben aztán egy műanyag tálba adok nekik a takarmányból, amit rendre bebifláznak. Csak úgy ropog a foguk alatt. Ezután elpillednek és elfoglalják helyüket a padon a friss almukban. Épp hogy csak nincs kinyalva a seggük. :)

Az elmúlt napokban, úgy viselkedtek az állatok, mintha két azonos pólusú mágnes lett volna a hátukra kötve. Ha a kutyák a kennel közelébe mentek, a kecskék hátrahúzódtak, ha a kutyák elkolbászoltak, akkor a kecskék előremerészkedtek.

Ma azonban megszagolgatták egymást és egészen nyugodtan viselkedtek. Eddig tartott hát a nagy izgalom. Megszokták egymást. A kutyák már nem ugranak meg a kecskék minden mozdulatára, és azok sem rettennek meg, ha a kutyák a kennel mellett szimatolnak.

Lehet, hogy ez egy szép barátság kezdete? :)